Beszámolók

Ezen az oldalon a korábbi években házaspárok által beküldött, nyilvános megtekintésre engedélyezett beszámolókból szemezgetünk.

Egyszerűen csak megélni!

avagy a Szabó család élménybeszámolója

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Rendhagyó Randevúk program. Rendhagyó, hiszen a mai világban, ahol az ember csak magára gondol, itt végre a házastársadra figyelhetsz. Rendhagyó, mert eszedbe juttatja újra, hogy milyen gyönyörű is a párod kívül-belül. Rendhagyó, mert nem magamról szól, hanem rólunk. A feleségemről és rólam. Rendhagyó, mert azért, hogy teszek a házasságomért, még nyerhetek is valamit. Nyerni valamit pedig mindenki szeret.

Hát mi egy családi belépőt nyertünk a Sobri Jóska Kalandparkba. Volt is öröm, hiszen őszintén szólva 3 gyerekkel ez nem igazán fért volna bele a családi kasszába. Persze, amikor elkezdtük összeszervezni a „kalandnapot”, egyből el is kezdtük túlbonyolítani is a napot: a legkisebb mikor alszik, ott ebédeljünk vagy nem, mikor induljunk, délelőtt vagy délután, a legnagyobb már 7, a legkisebb még csak 2 éves, mit tudunk ott majd közösen használni? Szóval bonyolítottuk magunknak előre a napot.

Aztán megérkeztünk a parkba. Hét ágra sütött a nap. A feleségem egyből elkezdte feltölteni a belső akkumlátorát belőle. A gyerekek meg kapkodták a fejüket. – Apa, ezt nézd meg. – Anyu te is látod. – Az meg mi?- Mennyünk oda, simogassuk meg! És a gyerekek szívből mosolyogtak. Mi pedig rájöttünk, hogy nincs más dolgunk, csak egyszerűen megélni a napot. Megélni és átélni a gyerekek örömét. Mert ők tudnak önfeledten örülni, felszabadultan játszani, egyszerűen csak boldognak lenni. Aztán beindult a játék. A legkisebb vagy fél órán át csak vonatozott. Csak körbe és körbe. Közben pedig kurjongatott és kacagott. Őszintén örült. Most is mikor papírra vetem ezeket a sorokat, én is mosolygok. Ennyi idővel utána is.

Aztán áttértünk az elektromos quadra, és újra átéltük, hogy a gyerekeink ügyesek. Nem kell túlfélteni őket. Csak állni a pálya szélén és integetni nekik. Meg átölelni közben a párodat. Az ugráló vár persze kötelező volt. Azt viszont továbbra sem értem, hogy ezek a várak, hogy bírnak ki ennyi mindent. Mert hát a gyerekek nem fogták vissza magukat. És csinálhatnának olyan várakat is, amik a felnőtteket is elbírják. Szerintem sokunkból kitörne a gyerek. Majd egy kis nasizás után szétszóródott a család. A nagyobbak nekivágtak a drótkötél pályának. Jó volt látni, hogy a fiam milyen bátor és mennyire ügyes. Hihetetlenül büszke voltam rá. A többiek kihasználták közben a környezet adta lehetőségeket és szépséget. Mert a láblógatás is jó program. Főleg a tóban. Meg a Vizi biciklizés. No de nem csak a gyerekek találták fel magukat ám. Falat mászni, drótkötélen átcsúszni a tó felett. Hát bizony belőlem is kitört a gyerek. És milyen jó érzés volt ez.

Szóval a nap végére irtóra elfáradtan és még jobban mosolyogva léptünk ki a kapun. Egyszerűen csak megéltük a napot, annak a teljes szépségében. Mert sokat adott az a nap. Több volt ez, mint egyszerű élmény. Sokkal több és jobb annál. Köszönöm!!

ui: a gyerekek azóta is azt kérdezik, hogy mikor megyünk újra.


Ezen az oldalon a korábbi években házaspárok által beküldött, nyilvános megtekintésre engedélyezett beszámolókból szemezgetünk.

Kis segítség kellett a rajzokhoz(azzal kapcsolatban, hogy mit ábrázolnak), de utána minden megfejtés helyes volt! Ezek szerint tényleg mindketten ott voltunk. Hihetetlen, mennyi minden történt már, mióta először találkoztunk..

Mivel a lakásunkat amúgy is közös képeink díszítik, inkább az első feladatot választottuk. Előtte beszélgettünk arról, hogy milyen ikonikus helyszíneink is vannak. Aztán, bár ez nem került szóba, ahogy elkezdtem a rajzolást, Zoli már az első ceruzavonásokból kitalálta, hogy mi lesz a képen. De azért szépen megvárta, amíg a rajz elkészül, és lassan megelevenedik az első randink, az első közös kutyasétáltatásunk. A képen látható kutyus azóta már a mennyből néz le ránk. Szép emlékeket idéz a kép, jó arra az időszakra visszagondolni, de arra még inkább, hogy bár ugyanúgy a másik jelenti a boldogságot a számunkra, de a kapcsolatunk azóta teljesebb lett.

Tegnap este előszedtük a fényképalbumokat és belevetettük magunkat a képnézegetésbe. Elcsodálkoztunk, hogy milyen fiatalkák voltunk még pár éve, mennyit változunk kívül és belül. Nem volt mindig jó érzés emlékezni. Jó, ahol most vagyunk, ahol most tartunk. Az első fotónk Tihanyban készült, ahol Gyuri megkérte a kezemet, fontos mérföldkő az életünkben. A kis kerámia azóta is a falunk dísze, illetve az esküvőnkön is az erről készült fotó adta a hátteret. A másik a Zirc melletti Fiatalító-forrásnál készült, ahol az egyik hónapfordulónkat ünnepeltük. Szalonnát sütöttünk és kint is aludtunk sátorban.

Ezen az oldalon a korábbi években házaspárok által beküldött, nyilvános megtekintésre engedélyezett beszámolókból szemezgetünk.

Általában véve utálok rendet rakni, sajnálom rá az időt, a társam előbb nekiáll. De alapvetően a beteges pedantéria vádját egyikünkre lehet a legnagyobb rosszindulattal sem rásütni, és akkor óvatosan fogalmaztam. Aztán egy jó pár dologról más a véleményünk (mit dobjunk ki, mit hova rakjunk), úgyhogy a rendrakás nálunk nem szokott egy gyakori és békés egyetértésben zajló dolog lenni. Ez a mostani (a konyhapult egy részét tettük rendbe, ahol én rekordidő alatt képes vagyok káoszt csinálni) ahhoz képest eléggé összeszedetten és csendesen ment végbe. Általában úgy megy a rendrakás, hogy egyikünk kezébe vesz egy dolgot, amiről a másiknak egész biztosan merőben más elképzelései vannak. Most valahogy mindennek megvolt a maga helye. Amit egyikünk megfogott, azt a másik már hagyta, és ő egy újabb tárgyat fogott meg. Gyorsabb és hatékonyabb volt így, mint ahogy egyébként lenni szokott.

Nagyon szégyellem, de jelenleg egy sima gyerekszobás rendrakást tudtunk csak vállalni (szekrény és polc is lenne bőven, de azok rendbetétele kevésbé volt égető, mint ez). :-) Azt hittem, legalább két képet lehet feltenni, de csak egyet sikerült. Így nem tudom megmutatni az "előtte" állapotot!

A feladatnak nagyon örültünk. Kimondottan ösztönző volt. A lakásnak több sarkalatos gócpontja is van….(a rendrakást illetően) Így aztán kiválasztottunk egyet, a dolgozót. Mivel az első feladattal elhúztuk az időt, kénytelenek voltunk a megkapott feladatot másnap, azaz vasárnap végezni. Ilyenkor nem szoktunk dolgozni’, de ez a feladat kivételt képezett. Kimondottan jó volt együtt pakolni és türelmesen figyelni egymásra. Végül közös döntések után mindennek találtunk helyet és kialakult a rend. Ami nagyon jó érzés volt, az az, hogy 13 hónapos kislányunk is részt vett a feladatban, hol hátráltatva, hol segítve azt. Így nem tűnt olyan lehetetlennek a véghezvitel. Mindig megmosolyogtatott bennünket valamivel. Szóval, köszönjük a lehetőséget!